Izlandi geogiccs (4. rész)

A Myvatn környékének felfedezése után, másnap még északabbra indultunk, Húsavik városába, ami jelentős halászkikötő a mai napig. Emelett ugyancsak jelentős bálnales központ, számos cég indítja innen hajóit, melyek manapság már nem ölik, csak követik ezeket a fenséges állatokat. Tengeribetegeknek sajnos tabu ez a program, volt olyan utasunk idén, aki rápróbált, mivel úgy gondolta, megéri neki a szenvedés a látványért cserébe, hát szegényemnek végül csak a mosdó látványa adatott meg, így hiába próbálkozott, csak kidobta a jegy árát… illetve lehúzta… Én 3. alkalommal voltam már ezen a programon, minden alkalommal láttunk is bálnát, sőt, idén az egyik alkalommal az is elhagyta a számat, ennél már csak akkor tudok jobb felvételeket csinálni, ha az egyik beugrik a hajóba… Gondolom, azt már most érződik, hogy abszolút ajánlom a programot, ilyen különleges állatokkal nem minden nap találozik az ember, ilyen szituációkat nem szabad kihagyni, mégha drága is, mert utólag biztos, hogy csak bánja az ember.

Tipp 1.: A bálnales előtt ne reggelizz/ebédelj be túlságosan, mert jártam úgy én is, hogy rendesen felkavarodott a gyomrom még úgy is, hogy én bírok mindenféle járművet, zuhanást, repülést, hullámvasutat…

Nagyon-nagyon ritka, hogy még a szájukat is megmutatják!

Húsavik kikötője

Ezzel azért fagyosabb lehet a bálna nézegetés…

Jól áll nekem a bálnales ruha, igaz?

Mi is egy ehhez hasonló hajóval leskelődtünk!

A les után útba vettük Egilstadtirt, s út közben igyekeztünk a lehető legtöbb látnivalónál megállni, például olyan helyen is, ahol lehet lundákat fotózni… Ez mondjuk nem a legkönnyeb feladat, mert ahol igazán jó lundázós hely van, azok általában le vannak zárva, lévén a lundák csak költeni jönnek a szárazföldre, ők jobb szeretnek amúgy a tengeren/óceánon élni… Ha szeretnél lundát látni, azért nem lehetetlen, ha fotózni is szeretnéd, akkor mindenképp javaslok egy teleobjektívet magaddal vinni, mert igazán közel nem lehet hozzájuk jutni.

Sok kicsi lunda fészkelődik

Ahol lunda van, ott általában sirály is, ez épp egy fióka

Még csak dél körül jártunk, de már túl voltunk egy bálnalesen, meg egy lunda és sirály lesen is, s hogy maradjunk az állatos vonalon, a következő megállónk esetében egy állat nyomát tekintettük meg, az Ásbyrgi-kanyont. A legenda szerint Odin isten nyoclábú lova hagyta maga mögött a patkó alakú sziklaszurdokot. A függőleges, vulkanikus eredetű sziklafalak szinte körbefogják a hatalmas kanyon mélyén futó patakot. Bevallom, ez a hely is olyan, amit szívem szerint inkább felülről néznék meg, bár az is nagyon látványos, ahogy az ember fölé tornyosul a fal, az itt található kis tó pedig egyenesen romantikus… ugye?

Szinte még érzem Odin lovának a szagát is! 😀

Elképesztően tornyosulnak ezek a falak még az erdő fölé is!

A kanyon után még két vízesést ejtettünk útba, mindkettő monumentális, elképesztő gigász, ők a Hafragilsfoss és a Dettifoss, utóbbihoz ráadásul úgy igazán oda is lehet menni, ott érzi az ember igazán, hogy mekkora ereje van, még a víz zaja is olyan erős, hogy nem lehet beszélgetni mellette… Ez újfent két olyan látnivaló, amelyekről sokat nem érdemes beszélni, inkább megmutatom őket!

Ehhez sajna nem lehet közel menni, de innen is elképesztő!

A Dettifosshoz viszont oda lehet menni!

Felhívnám a figyelmet az arányokra és a vízpárára egyaránt…

Egyszer hallanotok is kell!

Egilstadtirba megérkezve elfoglaltuk a szállásunkat, ha erre jártok nektek is javaslom, a tó mellett is meg lehet szállni és éjfél környékén (júliusban) ilyen naplamanetéket lehet látni! A város egyébként a keleti partvidék központjának tekinthető, noha nem az óceánparton fekszik, épp ennek köszönheti, hogy fontos településsé nőtte ki magát, lévén a parti településeket telente sokszor elvágja az időjárás a külvilágtól, konkrétan van, aki onnan inkább elmenekül télire, annyira zordá tudnak válni a körülmények! De arról a kis településről, ahol ezt mesélte nekem egy helyi, majd a következő bejegyzésben beszélek!

Egy naplementét nem kell magyarázni, igaz… 🙂


Reklámok

Balatonkör bringával

Bár tavaly felküzdöttem magam egy legendás Tour de France (kerékpárverseny) hegyre, óriás bringarajongóként mégse aposztrofálnám magam, ettől függetlenül igent mondtam egy balatonkerülő bringatúra filmezésére. A rajt-cél helyszín Balatonvilágos volt, az időtartam pedig 3 nap, ami átlagosan napi 70km-t jelentett. A Balaton Körút elnevezésű bringaúton csalingáztunk végig, ami ugyancsak erős túlzás, tekintve, hogy maga a kerékpárút jó, ha a táv kétharmadát teszi ki, főként a déli parton, ahol simán az alsórendű utakra vannak terelve a kétkerekűvel túrázók. Az úgynevezett kerékpárutak meg nagyjából olyan minőségűek, mint Budapest útjai, csak ott nem kátyúk vannak többségben, hanem a fák gyökerei által létrehozott mini dombságok és hegységek, amint évről-évre alakítanak egy kicsit az aszfalt felszínén. Ugyancsak szívfájdalom volt számomra, hogy a táv körülbelül 10%-a megy olyan helyen, ahol legalább látni lehet a Balatont.

Kilátás a Szigligeti várból

A Balaton a Szigligeti várból

A posztot azonban nem azért írom, hogy siránkozzak oldalakon keresztül, általában egy utazást sokkal inkább meghatároz a társaság és a hozzáállás, mint a körülmények. Minket pedig az sem zavart, hogy az első napon jól bőrig áztunk, illetve izmaink tejsav termelését is jelentősen megdobta a Tihanyi apátsághoz vezető emelkedő. Természetesen a Balaton látképe és a finom fagyi kárpótolt minket valamelyest, nem is beszélve a következő szakaszról: száguldás lefelé a hegyről dombról! Mivel az eső is elállt addigra, semmi sem állhatta utunkat, hogy elérjük az aznapi pihenőt Révfülöpön! Az éjszaka gyorsan és mélyálomban telt, másnap pedig a nekem leginkább tetsző szakasz várt ránk, főként Révfülöp és Keszthely között nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról, így még az se szegte kedvem, hogy ezúttal két hegyre dombra kellett felküzdeni magunkat, nevezetesen a badacsonyi borútra és a Szigligeti várba. A balatonfelvidék az egyik kedvenc régióm az országban, így nem ért meglepetésként a csodás panoráma és a finom bor sem! Keszthelyre begurulni pedig egészen különleges érzés, a szomszéd városban nőttem fel, így itt is jó sok időt töltöttem tinédzser koromban. Aznap még elgurultunk Balatonfenyvesig, s a nap hátralevő részét már csak egy bográcsnyi paprikás krumpli elkészítésének és elfogyasztásának szenteltük, illetve némi badacsonyi emlék elfogyasztásának.

Egy hűvös nap keszthelyen

Szél, szörfösök és kite-osok Fenyvesen

Egy kezdő szörfös

A naplementére se volt panasz!

 

Úgy volt, hogy az utolsó nap már könnyű lesz, hisz a déli parton néhány centiméternyi szintemelkedést kell csupán megtenni, a szél azonban előidézett nekünk másfajta nehézségeket, pedig nem is szembe fújt… A déli part amúgy is kevésbé látványos, főként, hogy itt kanyarog az út legtöbbet a házak között, így a meglepően sok villa, s luxusnyaraló jelenti a legtöbb látnivalót, de szerencsére ezt kompenzálandó (vagy véletlen), itt visz az út legközelebb a vízhez, körülbelül kétszer ötven méter hosszan… Sajnálom, ha a beszámolóm egy kissé keserédesre sikeredett, lehet, hogy inkább magamban csalódtam, mert az erőnlétem már nem a tavalyi, vagy mert túlságosan extraklasszis helyekhez vagyok szokva, pedig vannak azért csodás szakaszok, nem beszélve a kellemes emlékekről, de végeredményben mégis azt érzem, hogy kicsit sárga, kicsit savanyú… De legalább a miénk, nem?

HOGYAN LELI MEG ÖNMAGÁT AZ EMBER FIA?

Hogyan leli meg önmagát az ember? Ezt a kérdést szegezte nekem az mstandmsg blog, hisz úgy fest, én megtaláltam. A napokban egy barátommal ugyanezen témában beszélgettünk, bár vele általában inkább vitatkozunk, konszenzusra ritkán jutunk. Diskurzusunk arra mindenképp jó volt, hogy realizáljam, igazán jó recept nincs arra, hol keressük önmagunkat, hisz minden ember máshogy gondolkozik, mások a tapasztalatai, vágyai. Néhány dologban azonban biztos vagyok.

Boldogságunk egyik legfontosabb alapköve, hogy önmagunk legyünk.

Határozott meggyőződésem, hogy még az eddigi párkapcsolataim bukásának egyik felelőse is az volt, hogy én nem én voltam, hanem valaki, akinek lennem kellett mások szemében. Emiatt pedig rendkívül frusztrált voltam, ráadásul leginkább tudat alatt, magam sem tudtam, mi nem jó. Önmagunk meglelése azonban nagyon kemény küzdelem, ha egyedül lennénk egy szigeten, se lenne egyszerű, nemhogy azon társadalmi elvárások között, melyek a legnagyobb akadályokat gördítik elénk. Szerintem.

Gyerekkorunktól fogva úgy növünk fel, megtanítják nekünk milyennek kell lennünk. Tudjátok, jó jegyek, érettségi, diploma, jó állás, házasság, gyerek, szép autó, nagy ház. Ez a normális. És ha Te nem így csinálod, akkor nem vagy normális. És ami nem normális, az ROSSZ.

Ez a tézis minden ember legnagyobb ellensége, hisz sokakban ott motoszkál, jó így nekem, ezt akarom? De nem tér le a társadalom által kitaposott ösvényről, mert az nem lenne normális…

10253088_10208000202823562_1267644523_o

Ez volt az első képem, amiről azt hittem jó fotó…

Azt pedig nem szabad elfelejteni, ha imádsz valamit, azt jól fogod csinálni, mestere leszel. Ha bárminek a világon mestere vagy, azt megfizetik. Vastagon. Akár asztalos az illető, akár jogász.

Vannak szerencsések, akik már nagyon fiatalon megtalálják az útjukat, másoknak (mint nekem) sok időbe telik rálelni a saját ösvényükre.

A legfontosabb azonban, hogy kutassunk szüntelenül. Kutassuk önmagunkat, vágyainkat, azt, amiben örömünket leljük.

Jómagam számtalan hobbit, munkát, könyvet fogyasztottam el, rengeteget álmodoztam, vágyakoztam, mire ideértem. Két és fél éve értem révbe, ami azóta történik velem, remek első fejezet egy önéletrajzi regényhez. A kulcs azonban az előtte eltelt 30 év volt. 30 év, míg rájöttem, mit kell tennem. Filmezni és fotózni. Először nagyjából 12 éves korom környékén lobbant fel bennem a vágy, kértem is a szüleimet, hogy vegyenek nekem egy fényképezőgépet. Akkoriban még nem volt digitális technika, jóval drágább mulatság volt fotózni, mint napjainkban. Mikor végre fotózni kezdtem, egy nap simán csináltam 500 képet, gondoljatok bele, mi pénz lett volna az 36-os tekercsekből… Szóval végül nem kaptam fényképezőgépet. Néhány évvel később, már a gimiben, indult egy fotó-videó szakkör, melyre azonnal jelentkeztem. A szakkör vezetőjének azonban nem voltam szimpatikus (fociztam akkoriban, csak egy renitens huligán voltam a szemében), így nem vett be a csoportba. Újabb néhány év elteltével dolgozni kezdtem, lett saját keresetem, és már elterjedtek a digitális gépek is, így vettem magamnak egy belépő szintű, de viszonylag komolyabb gépet. Rettentően élveztem a fotózást, egész napokat képes voltam a városban kóvájogni, és csinálni képek ezreit. Néhány jó fotó sikerült csak, elárulom. Időközben lett egy kapcsolatom, ami kezdett komolyra fordulni, és hát a lány nem igazán szerette, hogy fotózom, inkább arra vágyott a fotózásra szánt időt is töltsem vele, megjegyzem, néha teljesen jogosan.

Ezt egy közös nyaraláson készítettem, mikor szerelmesen kellett volna andalognom.

Ezt egy közös nyaraláson készítettem, mikor szerelmesen kellett volna andalognom.

Végül azonban szakítás lett a komoly kapcsolatból, a körülöttem felépült kis élet meg semmivé vált. Padlót fogtam, nagyon szenvedtem, édesanyám pedig mindenáron segíteni akart, megfűzött, menjünk el együtt nyaralni. Szerencsémre anyukám nagyon kalandvágyó, fiatalos csaj 🙂 és minden akciódús fakultatív lehetőségre beneveztünk. Egy ilyen programon jött a nagy fordulat.

Dzsip-szafarin voltunk, hetvennel suhantunk az erdőben a fák között, az utasok azt se tudták mibe kapaszkodjanak, én meg a plató tetején álltam, fél kézzel kapaszkodtam, a másikkal meg fotóztam. EZ VOLT AZ A PILLANAT. Sok olyan emberről olvastam, hallottam, láttam filmet, akik hozzám hasonlóképp, szinte varázsütésre lelték meg ÖNMAGUKAT. Mindannyian vissza tudják idézni azt a pillanatot, mikor életük motorjában az összes fogaskerék a helyére kattant.

1039768_10201345513060477_1352430022_o

Ezt a képet csináltam abban a PILLANATBAN.

A pillanat után már csak azt vártam, mikor érünk végre vissza a szállodába, hogy az internetre cuppanhassak, és felkutassam, mit kell tennem ahhoz, hogy másnaptól ez legyen az életem. Azóta ez az életem. Épp most zárult le az első fejezetem, mert nemrégiben felmondtam, s az utolsó hónapomat töltöm jelenlegi állásomban, 15 nap múlva teljes mértékig abból fogok megélni, amire úgy tűnik, hivatott vagyok. Némileg filozofikus eszmefuttatással zárom mondandómat mindezekkel kapcsolatban. Néha eszembe jut, mi lett volna ha… Ha mondjuk megkapom az első gépem már gyerekként. Jesszus, már hol tarthatnék. Vagy épp nem… Lehet, hogy az a sok csalódás, eltávolodás pont ahhoz kellett, hogy most ennyire elszántan, mindenáron ezt akarjam csinálni. Megtanultam szenvedélyesen küzdeni és megtanultam szenvedni, hogy most igazán értékelhessem, hogy azt csinálhatom ami boldoggá tesz.

12381125_10208000247344675_1718562364_o

Itt tartok most. Ilyen fotókat csinálok, ilyen helyeken járok.

 

VÉGE.

Nem bírtam tovább, a testem feladta.

Najó, ez így kissé drasztikusan hangzik, ennyire nem rossz a helyzet. Tény, a szervezetem szólt, ideje visszavenni. Épp egy éjszakai forgatásra készültem elő, lényegében egy egész napot azzal töltöttem, hogy pakolásztam a cuccom, töltögettem az akksikat, formáztam a kártyákat, elvégeztem néhány kísérletet a vágóprogramban, s estére kezdtem érezni, nem vagyok jól. Szívem szerint lemondtam volna a forgatást, de nem akartam megszivatni másik öt embert, aki úgy szervezte a szombat estéjét, hogy velem töltse… Széjjelfagyoskodtam az estét, kabátban voltam szinte végig (a többiek pólóban leginkább), másnap mértem a lázam, 40,5 volt. Szóval ágynak dőltem úgy rendesen. Mivel a fekvésen kívül képtelen voltam másra, volt időm elgondolkozni a dolgaimon. Több nagy okosság is eszembe jutott, a legfontosabb, hogy nincs az a munka, nincs annyi pénz, amiért érdemes lenne tönkremennem. Szóval a jelenlegi életvitelemet fel kell adjam. Amíg volt egy főállásom és egy mellékállásom még képes voltam menedzselni a dolgokat, most már viszont két főállásról beszélhetek nyugodt szívvel. Így hát megszületett az elhatározás, hogy felmondok a vendéglátós munkahelyemen végre. A szüleim kissé aggódnak, de majd rájönnek, nincs miért, ezen a héten minden nap felhívott valaki valami munkával. Egy túravezető kollégám levetítette az egyik filmemet egy egyesületnél ahol dolgozik, ott egyből elkérték az elérhetőségemet, hogy felkérjenek több film elkészítésére is. Egy másik megrendelőm akinek a napokban adtam le egy filmet, felhívott, hogy köszöni szépen a filmet, szeretne újabb megbízást adni, most meg fotózni kéne neki. Egy másik ismerősöm egy januári forgatás kapcsán hívott, neki még egy másik filmmel is tartozom, szóval áááá… Totál el vagyok havazva. Erre jött ma egy olyan telefonhívás, amitől majdnem felugrottam a felsőszomszédhoz örömömben. És egy kis lecke, hogy is működnek a dolgok. Néhány hete bevállaltam egy rendezvény filmezését, lényegében aprópénzért, mert alapítvány szervezte, nincs lóvéjuk. Húztam a számat rá, mert ha már nincs életem, legalább pénzem legyen… Végül persze erre is igent mondtam. Ott megismerkedtem egy hölggyel, akinek a mai telefonhívást köszönhetem. KÖSZÖNÖM! Szeretne megismerkedni velem egy producer, akinek ha eléggé tetszem (és a munkám), akkor visz operatőrködni egy síelős műsorba… (Most ugrottam mégegyet 🙂 ) Erről álmodtam, ilyen életre vágytam. Két dolgot kell majd egyszerre csinálni amit imádok. Síelni és filmezni… KÖSZÖNÖM!

Mikor jobban lettem, bementem újra dolgozni. Beléptem és ott ült mindkét főnököm egy asztalnál, ezt jelnek tekintettem. Kértem őket, hogy beszéljünk, odaültem, és felmondtam. Az ott nagyon hirtelen szitu volt, kissé meggondolatlannak is éreztem utána magam, viszont rettentően megkönnyebbültem később. Az az igazság, hogy nincs veszítenivalóm. Ha nem jönnek be a számításaim, még mindig bármikor visszaállhatok egy pultba. Persze erre nem lesz szükség, de nincs miért aggódni. Sőt! A profi filmes csapat akiket mostantól csak Borbrádörsz néven fogok emlegetni, már most is sokszor hívott melózni én meg kénytelen voltam nemet mondani, ami kurvára ciki (mivel “bekönyörögtem” magam hozzájuk és azóta kb. 2-szer voltam forgatni nekik). De nem aggódom, velük épp azért szeretnék annyira dolgozni, mert amellett, hogy szakmailag nagyjából 8848 méterrel vannak fölöttem, emberileg is nagyon jó fejek, Zolival asszem nagyon egy hullámhosszon vagyunk, Petivel meg még nem nagyon dolgoztam, de eddig megnyilvánulásaiból arra következtetek, vele sem lesz nehéz együtt forgatni.

leviörül

Boldogság van!

Hát ennyi. Befejeztünk egy újabb fejezetet (nem én és a hangok, én és TI 🙂 ), háromból kettő pipa. A kezdetekkor 3 célt fogalmaztam meg, az első volt, hogy hozzon pénzt a filmezés. Ezt már elértem, jó ideje csurran cseppen valami. Most a másodikat is kipipáltam, főállássá fajult a dolog. 2 és fél év alatt. Szerintetetek mennyi idő kell a harmadikhoz?