Izlandi geogiccs (4. rész)

A Myvatn környékének felfedezése után, másnap még északabbra indultunk, Húsavik városába, ami jelentős halászkikötő a mai napig. Emelett ugyancsak jelentős bálnales központ, számos cég indítja innen hajóit, melyek manapság már nem ölik, csak követik ezeket a fenséges állatokat. Tengeribetegeknek sajnos tabu ez a program, volt olyan utasunk idén, aki rápróbált, mivel úgy gondolta, megéri neki a szenvedés a látványért cserébe, hát szegényemnek végül csak a mosdó látványa adatott meg, így hiába próbálkozott, csak kidobta a jegy árát… illetve lehúzta… Én 3. alkalommal voltam már ezen a programon, minden alkalommal láttunk is bálnát, sőt, idén az egyik alkalommal az is elhagyta a számat, ennél már csak akkor tudok jobb felvételeket csinálni, ha az egyik beugrik a hajóba… Gondolom, azt már most érződik, hogy abszolút ajánlom a programot, ilyen különleges állatokkal nem minden nap találozik az ember, ilyen szituációkat nem szabad kihagyni, mégha drága is, mert utólag biztos, hogy csak bánja az ember.

Tipp 1.: A bálnales előtt ne reggelizz/ebédelj be túlságosan, mert jártam úgy én is, hogy rendesen felkavarodott a gyomrom még úgy is, hogy én bírok mindenféle járművet, zuhanást, repülést, hullámvasutat…

Nagyon-nagyon ritka, hogy még a szájukat is megmutatják!

Húsavik kikötője

Ezzel azért fagyosabb lehet a bálna nézegetés…

Jól áll nekem a bálnales ruha, igaz?

Mi is egy ehhez hasonló hajóval leskelődtünk!

A les után útba vettük Egilstadtirt, s út közben igyekeztünk a lehető legtöbb látnivalónál megállni, például olyan helyen is, ahol lehet lundákat fotózni… Ez mondjuk nem a legkönnyeb feladat, mert ahol igazán jó lundázós hely van, azok általában le vannak zárva, lévén a lundák csak költeni jönnek a szárazföldre, ők jobb szeretnek amúgy a tengeren/óceánon élni… Ha szeretnél lundát látni, azért nem lehetetlen, ha fotózni is szeretnéd, akkor mindenképp javaslok egy teleobjektívet magaddal vinni, mert igazán közel nem lehet hozzájuk jutni.

Sok kicsi lunda fészkelődik

Ahol lunda van, ott általában sirály is, ez épp egy fióka

Még csak dél körül jártunk, de már túl voltunk egy bálnalesen, meg egy lunda és sirály lesen is, s hogy maradjunk az állatos vonalon, a következő megállónk esetében egy állat nyomát tekintettük meg, az Ásbyrgi-kanyont. A legenda szerint Odin isten nyoclábú lova hagyta maga mögött a patkó alakú sziklaszurdokot. A függőleges, vulkanikus eredetű sziklafalak szinte körbefogják a hatalmas kanyon mélyén futó patakot. Bevallom, ez a hely is olyan, amit szívem szerint inkább felülről néznék meg, bár az is nagyon látványos, ahogy az ember fölé tornyosul a fal, az itt található kis tó pedig egyenesen romantikus… ugye?

Szinte még érzem Odin lovának a szagát is! 😀

Elképesztően tornyosulnak ezek a falak még az erdő fölé is!

A kanyon után még két vízesést ejtettünk útba, mindkettő monumentális, elképesztő gigász, ők a Hafragilsfoss és a Dettifoss, utóbbihoz ráadásul úgy igazán oda is lehet menni, ott érzi az ember igazán, hogy mekkora ereje van, még a víz zaja is olyan erős, hogy nem lehet beszélgetni mellette… Ez újfent két olyan látnivaló, amelyekről sokat nem érdemes beszélni, inkább megmutatom őket!

Ehhez sajna nem lehet közel menni, de innen is elképesztő!

A Dettifosshoz viszont oda lehet menni!

Felhívnám a figyelmet az arányokra és a vízpárára egyaránt…

Egyszer hallanotok is kell!

Egilstadtirba megérkezve elfoglaltuk a szállásunkat, ha erre jártok nektek is javaslom, a tó mellett is meg lehet szállni és éjfél környékén (júliusban) ilyen naplamanetéket lehet látni! A város egyébként a keleti partvidék központjának tekinthető, noha nem az óceánparton fekszik, épp ennek köszönheti, hogy fontos településsé nőtte ki magát, lévén a parti településeket telente sokszor elvágja az időjárás a külvilágtól, konkrétan van, aki onnan inkább elmenekül télire, annyira zordá tudnak válni a körülmények! De arról a kis településről, ahol ezt mesélte nekem egy helyi, majd a következő bejegyzésben beszélek!

Egy naplementét nem kell magyarázni, igaz… 🙂


Reklámok

Izlandi geogiccs (3. rész)

Ahogy ígértem, a Myvatn (Szúnyog tó) környéki látnivalókról fogok most mesélni. Ez a helyszín is nagyon szuper abban a tekintetben (is), hogy sok minden van egymáshoz közel, egy nap alatt egy csomó mindent körbe lehet járni! Jah és ráadásul mindegyik különböző, arról sincs tehát szó, hogy meg kéne nézni 6 vízest, ‘oszt kész. Az én kedvencem a Leirhnjúkur lávamező, amit a közelben lévő Krafla vulkán 1980 körüli kitörése eredményezett. Nem égbelövős (explóziós), hanem “kifolyós” (effúziós) tevékenység eredménye, magyarán egyszercsak megrepedt a föld, a láva meg szép komótosan, de mindent elsöprő erővel 7-8 kilométer hosszan végigfolyt a lejtőn amíg csak jött az utánpótlás! Egészen látványos lehet felülről, jövőre majd csinálok pár drón felvételt, most azonban csak egy sz.r google maps műholdképet tudok mutatni. Illetve néhány fotón azt is igyekeztem megörökíteni, hogy a terület még most is aktív, kigőzölgéseket láttok mindenfelé, és jónéhány meleg követ is találhattok!

Tipp 1.: Bármerre is jártok Izlandon, számtalan geotermikus jelenséggel találkoztok majd, kérlek, ne próbáljatok mindenbe belenyúlni, hogy milyen meleg, mert általában olyan forróak, hogy másodpercek alatt szétéget!

Tipp 2.: A kijelölt ösvényeket se hagyjátok el, mert ezek a föld alatti rendszerekben üregeg is vannak bőven és simán beszakadhat, és ha a kigőzölgések 100 fok felett lehetnek, el tudod képzelni, milyen meleg van a föld alatt…

Elég egyértelmű melyik a lávamező, igaz?

Ösvény a lávamezőn a kigőzölgések között

Látványos, ahogy lávaréteg alatt megtelepedett az élet!

Itt pedig egy kisebb hegy alakult ki, ahogy a láva feljebb és feljebb gyűrődött

A lávamezőtől 3 perc kocsikázásra a Víti krátertó található. Maga a kráter a Krafla vulkán 1724-es kitörésének eredménye, a benne lévő tó később alakult ki és meleg, olyannyira, hogy sosem fagy be, valamint a víz kéntartalma nagyon magas. Néha túristák megpróbálkoznak fürdőzni benne, de túl kellemes nem lehet, lévén idén pont úszkált valaki ottjártunkkor és úgy síkítozott, mintha legalábbis 5 fokos lenne a víz. Később tudtam meg, hogy meleg és kénes, szóval vagy nagyon forró volt, vagy marta a kén a micsodáját… A parkolóhoz viszonyítva a kráter túloldalán van egy lápos terület, ahol rengeteg cottongrass (gyapjúsás) nő, azokat nagyon bírom, egyszer hoztam haza dunsztos üvegben, kibírta az utat!

Víti krátertó

Cottongrass (Gyapjúsás) mező

Így néznek ki közelebbről

 

A krátertótól körülbelül 10-15 perc kocsival a Námaskard geotermikus mező azt hiszem, eddig ez a legnagyobb amit Izlandon láttam! Van itt minden, kigőzölgés, felgőzölgés, iszapfortyogó, vízfortyogó, termál víz és ha épp peched van, esővíz is… A közelben egy geotermális erőmű is van, Izlandon az energiaszükséletek 100%-t megújuló energiaforrásokból tudják fedezni. Ebből kifolyólag az áram, villany és fűtés filléres tétel. Ami ennél még érdekesebb, hogy még üvegházakat is fűtenek, s tudnak maguknak zöldséget, gyümölcsöt termeszteni… Eddig csak a paradicsomjukat tudtam megkóstolni, az viszont remek volt, jobb, mint amit itthon az áruházláncokban tudunk venni… Visszakanyarodva azonban a geotermikus mezőre, itt is érvényes az 1-es és 2-es tipp, legyetek nagyon óvatosak, nem mint én… Illetve, a korábbi bejegyzésben általam emlegetett termál fürdő meg itt van az út túloldalán 🙂

Még ílyen távból, a gőzön átugorva is sikerült megégetni a pofámat…

 

 

Újabb néhány perces útra innen található a Hvjerfall salakkúp, ami szintén elképesztően látványos, lentről, és fentről egyaránt, kráter formája van, és vulkánkitörés eredménye, de nem vulkáni kráter. Na, ezt remélem értitek… 😀 Nagyjából 20 perc alatt fel is lehet jutni a tetejére, ahonnan a tájat is be lehet látni, meg a kráterbe is bele lehet nézni, igaz, attól pont ne várjatok túl sokat… Hívogató lehet, hogy lemenjetek, lehet látni lent, kőből kirakott feliratokat is, de kijönni jóval nehezebb, mint fentről látszik, ráadásul még térerő sincs odalenn… tavaly két túristát nekünk kellett kimenteni egészen konkrétan, kedves ázsiai hölgyek voltak, egyikük már pánikban… Arra számíthattok, és készüljetek, hogy jó eséllyel erős szél fogad majd Titeket odafenn, idén röpködtünk is egy kicsit.

Kilátás a kúpról: a Myvatn és néhány random hegy

Na jó, azért belülről is jól néz ki… 🙂

Éppen mentjük a pánikolót…

 

Mondom, hogy repültünk!

A salakkúp túloldalán lesétálva és onnan egy kicsit túrázva akár gyalog is elérhető a Dimmuborgir lávamező ami a korábbi Leirhnjúkur-hoz képest teljesen más, érdemes megnézni a táblákat a kialakulásáról, nagyon érdekes. Itt nem lávafolyás van (legalábbis nem úgy), tornyok és mindenféle érdekes képződmény között lehet túrázni, több útvonal is van, rövidebb, hosszabb és közepes. Ha van kedvetek, alakítsátok úgy a napot, hogy itt ebédeljetek, van háromféle leves (Bárány-, Kókuszos curry-, és Minestrone). Utóbbit még nem kóstoltam, de az első kettő nagyon finom, és végtelenszer lehet utántölteni, be tudtok kajálni, főleg, hogy kenyeret is adnak hozzá, sőőőt, még a helyi különlegességet, a lávakenyeret is meg lehet kóstolni! Úgy készítik, hogy a kenyértésztát becsomagolják és beássák a földbe éjszakára, majd másnapra megsül. Természetesen olyan helyen, ahol a közelben van valamilyen geotermikus hőforrás… Kicsit édeskés, egy próbát mindenképp megér!

Keresztül kasul mennek az ösvények

Sziklakaput emberek nélkül fotózni… Na, az kihívás!

Mondom…

A bejegyzés végére egy olyan látnivalót hagytam, ami úgy gondolom opcionális, ha belefér a napotokba, nézzétek meg, ha nem, ne törjétek magatokat miatta. A Grjótagjá sziklahasadék nem kifejezetten látványos, és 10 percnél többet nem is ér, de ugyanakkor elég hangulatos, lényegében egy repedés a földben amelynek üregében egy termálvizű természetes medence van. Egykoron lehetett benne fürdeni, akkor nagyon ajánlottam volna, bár valószínüleg abban az esetben meg kilométeres sor kacskaringózna előtte… Szóval ezügyben Tiétek a döntés, de a környéket nagyon ajánlom, az összes itt felsorolt látnivalót meg lehet járni egy nap alatt, bár ha fotóztok is, lehet, hogy érdemesebb kettőt is rá szánni, én biztos azt tenném, ha nem kötne a program…

Gondolom feltűnt, hogy még mindig nem (nagyon nem) értünk körbe a szigeten, úgyhogy számíthattok még további bejegyzésekre… 😉

Izlandi geogiccs (2. rész)

Ott tartottam, hogy átszeltük a felföldet és elértük a sziget északi részét. Egy gyors mélyalvást követően másnap belepillantottunk, milyen körülmények között éltek az egykori lakosok. Nagyon érdekes, hogy nagyjából a 20. század közepéig alig volt némi fejlődés, lényegében ugyanolyan épületekben laktak, mint néhányszáz évvel ezelőtti viking őseik! A fejlődés pedig olyan vívmányokban tükröződött, minthogy a házak alatt elvezették a termál vizeket fűtés gyanánt, de továbbra is az épületben lobogó tűz volt a fűtés lelke, az angol vécé hiánya pedig teljesen egyértelmű volt! Valahol a század derekán aztán az amerikaiak légitámaszpontot létesítettek a szigeten, s hozták magukkal amire csak szükségük volt, s nagyjából ekkortájt kezdődött némi fejlődés. Keflavik és Reykjavik között a mai napig megvannak azok az épületek, amelyeket anno a katonáknak építettek, lakhatás céljából, s melyeket az amerikai repülős filmekből is jól ismerhettek! (Nem a közlegények barakkjairól beszélek, a pilóták házikóiról!) Többek között ennek köszönhetően még ma is érezhető némi amerikaizmus, főleg a fiatalok körében. Na, de vissza a házikókhoz, amelyekből nagyon kevés maradt, mert annak idején kvázi a szegénység jelképe volt, így aki új házat tudott építeni, egyből le is rombolta a tőzegtéglából épített ősi otthont. 

Ezért is nagyon különleges a Glambauer skanzen, sok helyen már nem lehet ilyen házikókat látni (ezekben 1947-ig laktak). Fa nagyon minimális van bennük, mert a betelepülő vikingek nagyon hamar felélték a sziget készleteit (még 1950-ben is csak kb. 150 ezren éltek a szigeten, képzelhetitek mekkora mennyiségről beszélek…), így minden másból és uszadékfából kellett mindent megoldaniuk. Ehhez kapcsolódik az egyik legérdekesebb izlandi legenda, miszerint annak idején, ha valaki meglátott egy uszadékfát a parton, de épp nem volt nála egy daru, hogy hazavigye, belevéste a nevét és később visszament érte. Aki ezek után megtalálta, nem vitte el! Ez annyira bevésődött, hogy a mai napig, ha letámasztod a bringádat bárhol, bármennyi idő múlva, ha visszamész, még ott lesz! Lehet, hogy időközben megeszi a rozsda, de más nem fog hozzányúlni! Elképesztő hely, ezt még lehet, hogy mondom majd néhányszor…

Tipp 1.: a skanzennél van egy kávézó is, érdemes a büdzsét úgy alakítani, hogy megkóstolj egy sütit odabenn, igazi házi étkek, anyuka a két lányával süti őket!

Mi azonban tovább indultunk Akureyri felé, ami az északi partvidék legnagyobb városa. Talán nem okozok meglepetést, ha azt mondom, nem fotóztam, a képet a google-ből loptam, mert a (belföldi) reptér azért nagyon érdekes. 

Néhány múzeumot rejt azért a város, bár én még nem néztem meg őket, ha valakinek van tapasztalata, azt írja meg kommentben légyszi! Jobban érdekelt a következő megállónk, egy újabb vízesés, a Gódafoss. Többek között arról nevezetes, hogy amikor az izlandiak áttértek a kereszténységre, pogány jelképeiket ebbe a vízesésbe hajították, mintegy bizonyítva a régi vallás már a múlté. Más kérdés, hogy mit is tettek aztán a csukott ajtók mögött otthon… Nem, nem mindenki Jézushoz imádkozott… Mindenesetre a vízesés csodás, két oldalról és különböző szinteken is meg lehet nézni, nekem ez tetszett a legjobban: 

A nap végére még egy igazán autentikus helyi programot szerveztünk, meglátogattunk egy helyi fürdőt, a Jarðböðin við Mývatn-t. A fürdő egy lávamezőn létesült, természetesen termál vizes medencékkel. A forrásvíz érdekessége, hogy olyan forró, hogy hűteni kell, míg a medencékhez jut, nem úgy, mint mondjuk a hévízi tónál, ahol a forrás negyvennéhány fokos a víz meg kellemes 36-38. A víz kék színét egyébként egy algafajnak köszönhetjük, akik ebben a hőmérsékletben érzik jól magukat!

Tipp 2.: ha megkívánod a fürdőzést, de nem készültél rá, semmi gond, lehet törölközőt és fürdőrucit is bérelni! A csomagkésés miatt én béreltem és még mindig nem viszketek odalenn, nem kell túlparázni!

Tipp 3.: mielőtt a medencékbe indulsz, KÖTELEZŐ meztelenül lezuhanyozni, megmosandó a kritikus testfelületeket (illusztrálják is… 😀 )

Myvatn fürdő

A fürdőzés után már nem érdemes semmiféle programot szervezni, úgy kiszívja az embert, hogy a kaját megrágni is kihívás lehet, nemhogy még naplementét fotózni… Olyan is lett a fotó, de valamit mindenképpen akartam a Myvatn tóról mutatni… Jövőre csinálok majd jobbat, ígérem! Zárójelben megjegyezném, ezt a képet valamikor este 10-11 körül készítettem, magyarán elég későn ment le a nap…

Myvatn tó a naplementében

A következő bejegyzésben a tó közelében található látnivalókról mesélek, mutogatok képeket!

Szabadúszó életforma

Éppen befejezem a posztot!

 

Szabadúszónak lenni nagyon romantikusan hangzik, de egyrészt nem való mindenkinek, másrészt ennek az éremnek is két oldala van, természetesen. Van egy barátom, aki például tökéletesen elégedett az alkalmazotti léttel: “Levikém, bemegyek reggel, megcsinálom amit mondanak, aztán amikor szól a duda, kiesik minden a kezemből és már ott se vagyok…”

Nos, bevallom, néha jólesne ez nekem is… Az esetek többségében viszont nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen arany életem van. A saját nézőpontomból, természetesen…

Nézzük hát, milyen szabadúszónak lenni:

  • Nincs főnök – illetve dehogy nincs, Te magad vagy a főnök! Minden döntést neked kell meghoznod, minden felelősséget neked kell vállalnod! Hogy ez rossz, vagy jó, az egyén függő, én szeretem, mert ha van egy ötletem, megvalósíthatom akkor is, ha csak én látok benne fantáziát. Ha valamit elhibázok, akkor meg legalább tudom, kinek a hibája volt! Rengeteget lehet így tanulni, fejlődni! A pofára eséstől meg nem kell félni, minél többször következik be, annál többet tanulsz és annál jobb leszel tőle!
  • Nincs időbeosztás – sokak számára ez egy csapda, mert azt hiszik, még rengeteg idejük van, aztán a határidő előtt jön a kapkodás, az összecsapott munka és az elégedetlen megrendelő. Hosszú távon nagyon nem kifizetődő. Én etéren szerencsés vagyok, mert eléggé munkaholista vagyok alapjáraton is, ráadásul imádom amit csinálok, így nálam inkább azzal adódnak bajok, hogy néha pihenjek is.
  • Nincs fizetés – ez se egyszerű, ha hozzászoktál, hogy minden hónapban jön a havi fix! Itt nincs fix, csak az, amiért megdolgozol.  Akár az is előfordulhat, hogy a többszörösét megkeresed annak, ami a fizetésed volt korábban, akár az is, hogy alig van bevételed és csak vegetálsz hetekig, itt minden rajtad múlik, én ezt szeretem! Jobb esetben, mert sajnos néha az is előfordulhat, hogy valaki nem fizet, vagy mondjuk csak 1-2 hónap múlva!
  • Nincs munka – vagy legalábbis nem alapvetés, ahogy egy munkahelyen. Itt neked kell munkát szerezni, megrendelőkre vadászni, vagy annyira jónak lenni, hogy egyfolytában mindenki téged akarjon.

Életforma – azt hiszem szabadúszóként a legfontosabb, hogy valaki a hivatását, a szenvedélyét űzze. Ha úgy kéne ideülnöm a géphez reggelente, hogy nem szeretem amit csinálok, kereshetnék bármennyi pénzt, minden nap egy küzdelem lenne és akkor valószínüleg az időbesztással és a határidőkkel is nagyobb gondban lennék. Ha van egy saját vállalkozásod, az némi költői túlzással a saját gyereked, folyamatos felügyeletet igényel! Jómagam reggel hétkor kelek, 2 órás ebédszünettel, 2-3 órás vacsora szünettel este 10-11-ig dolgozom, aztán még megnézek néhány oktató videót, hogy a következő film jobb legyen mint az előző…

Váltás – Ha azon gondolkozol, hogy alkalmazottból inkább szabadúszóvá válj, mindenképpen azt javaslom, először másodállásban próbáld ki! Lesz egy kemény időszak, mikor le leszel terhelve rendesen, de látni fogod, hogy lenne-e annyi megbízás, hogy elengedd a mentőhálót, és kilépj a melóhelyről. Vagy, hogy tetszik-e ez az egész egyáltalán… Én konkrétan úgy lettem szabadúszó, hogy egy olyan dologgal kezdtem foglalkozni, amiben nulla tapasztalatom volt! Két és fél év alatt eljutottam arra a szintre, – még egyszer mondom, nulláról – hogy kiléphettem a munkahelyemről! Ha Te abban válnál szabadúszóvá, amiben már jelenleg is dolgozol, pár hónap alatt (természetesen iparág függő) felépíthetsz akkora renomét, ügyfélkört, hogy kiléphetsz!

És kik a Digitális Nomádok?

Ők is szabadúszók, akik annyira szerencsések, hogy a munkájukhoz semmi más nem kell, csak laptop és internet! Gyorsan megint megjegyzem, ez is romantikusabban hangzik, mint valójában, ugyanis minden igaz rá, amit korábban felsoroltam, de ha belegondolsz, hogy Balin, egy tengerparti apartmanban ébredsz reggel, ránézel a laptopra, aztán az óceánon szörfözőkre, vagy kirándulókra, netán a medencében pancsoló cimborákra, mit választasz?

Koh Samui egyik strandján… Kamera nélkül sehova!!! 🙂

De mondok mást is! Van kedved végignyálazni néhány tonnányi dokumentumot arról, melyik országban hogyan dolgozhatsz legálisan, hol csinálj céget, hova és hogyan adózz? Milliónyi olyan dolog van, amit egy cégnél elintéz a főnök, a HR-es, a könyvelő, amit szabadúszóként majd neked kell végigrágnod, ráadásul vagy munka helyett, vagy előtte, utána. Szóval nem minden fű olyan zöld, mint amilyennek látszik…

Remélem elég tárgyilagos voltam, és adtam elég információt, ha épp azon hezitálsz, szabadúszóvá válj, de egyik irányba se szeretnék lökni senkit! Azért hangsúlyoztam az elején, hogy van akinek ez való, és van akinek nem, mert tényleg így van! Jóllehet, én magam boldogabb vagyok mint valaha, vannak azért néha nehéz napok, hetek, hullámvölgyek. A legnagyobb változás amit észrevettem magamon, hogy akadályokat már csak akkor látok, ha ott tornyosulnak előttem, amúgy csak lehetőségeket látok mindenütt és nem keveset duzzogok azon, hogy nincs időm minden lehetőséget megragadni, kipróbálni! Úgy érzem ebben az életformában teljesedhetek ki igazán, életem egyik legjobb döntésének bizonyult, hogy ezt az utat választottam!

Ha valamivel kapcsolatban kérdésed van, nyugodtan kommentelj, vagy akár írj privát üzenetet, azért csináltam ezt a blogot, hogy másokat inspiráljak és segítselek! Ha van olyan téma amiről szívesen olvasnátok, azt is írjátok meg, szívesen osztom az észt bármiről… 😀

Mondom sehova! 🙂 Erdélyben, szilveszterkor

 

 

SALZKAMMERGUT

Ausztria egyik legismertebb tájegysége Salzburgtól keletre, délkeletre fekszik; ez a gyönyörű Salzkammerguti tóvidék. Nevét az egykori fő bevételi forrásnak számító sóbányákról kapta. Ugyan három sóbányája még ma is működik, de a jelen gazdaság alapja az idegenforgalom. Az itteni tájat a sok kisebb-nagyobb tó teszi különösen széppé, valamint a felettük magasodó változatos formájú hegységek.

IMG_1675k IMG_1701k

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezen a környéken bringáztunk, illetve az eső miatt kétszer alternatív programot szerveztünk magunknak, amit azért nem bánok, mert így járhattam a világ legnagyobb jégbarlangjában (Eisriesenwelt) valamint a világ legrégebbi sóbányájában (Hallstadt) is. A jégbarlang mindazonáltal kissé félrevezető elnevezés, ugyanis ez egy hatalmas (42 km hosszú) barlang amiben a repedésekben befolyó víz fagy meg, így kialakítva a legkülönbözőbb formájú képződményeket, ugyanakkor csak ettől jégbarlang, nem egy gleccserben, vagy alatt mászkáltunk. A sóbánya meg a legrégibb a világon, de a Tordai sóbánya sokkal látványosabb, monumentálisabb élmény. Mindezektől függetlenül nekem, élményhajhásznak ezek is nagyon jó programok voltak, pláne, hogy nem a szállodában kellett rostokoltunk.

IMG_1368kIMG_1612k

Filmes szempontból a túra, amellett, hogy rendkívül jó kaland volt, kihívásokat is tartogatott. Egyrészt nem könnyű jó felvételeket csinálni olyan helyeken, ahol nagy a kontraszt a világos és árnyékos részek között, márpedig rengeteg ilyen helyen gurultunk, sűrű erdőben, ahová helyenként betűz a nap. Másrészt naponta 60-70 kilométereket bringáztunk, ami önmagában még abszolút tekerhető táv, de nekem megint az volt a feladat, mint a Garda-tónál. A csoport elé sprintelni, míg pár perc előnyt összehozok, gyors kipakolás, felvétel 3 kamerával, csoport elhalad, cucc elpakol, sprint utánuk. Szusszanás a mezőnyben aztán sprint előre és ez megy egész nap. A végére elfáradok azért rendesen, mégha naponta bringázom is itthon, az a mennyiség amit a városban teljesítek, töredéke annak, amennyit itt kellett. Dehát én ilyen hülye vagyok, imádom a kihívásokat, és nagyon jó, hogy egyre komolyabb túrákra, egyre durvább helyekre eljuthatok, mi több, úgy néz ki, egyre jobb filmeket is csinálok. Utólag nagyon vicces, akkor kevésbé volt az, 3 szor is majdnem elhagytam az egyik GoPro-mat, kétszer az egyik utas kérdezett rám, hogy azt nem akarom-e magammal vinni, tekintve, hogy ott hagytam az út mellett… 😀 Egy másik esetben meg mikor előretekertem, leálltam kerestem gyorsan a helyeket, hogy honnan készítsem a snitteket, az egyiket letettem egy pillanatra, a másikat elhelyeztem, kiraktam az állványt, rá a nagy kamerát, beállítottam mindent, rádión kérdeztem a túravezetőt, hogy merre járnak. A válaszból konstatáltam, hogy van még időm, gondoltam kirakom a harmadikat is, de nem találtam sehol, őrült keresésbe kezdtem hát. Fél méter magas dzsindzsában tudtam leparkolni a kerékpáromat, azt hittem ott esett le, ráadásul eső után voltunk, térdig vizes lettem a keresés közben, de nem találtam, közben a csoport odaért, majdnem lemaradtam róluk… 😀 Elhaladt a csoport, gyorsan elpakoltam a két meglévő apparátot, visszafordultam, megvakartam a fejem, hogy hol a francban lehet a harmadik, erre megpillantottam az út túloldalán a kőfalon. Nagy kő esett le a szívemről, na… A kamera miatt is, persze, na de a felvételek, azok az igazán fontosak, főleg egy olyan túrán, ahol az öt napból kettőn nem is tudtam anyagokat felvenni.

Végül persze mindig minden jól alakul, szerencsére annyi kamerával jöttem haza, amennyivel elmentem, a felvételek mennyisége is elég lesz egy filmhez, már csak a tökéletes zenét kell hozzá megtalálnom. Az eredményről, s persze a következő utamról is beszámolok majd természetesen, addig pedig mindenkinek a legjobbakat kívánom, kívánjátok nekem Ti is… 😀

GARDA FILM

A Garda-tavi túráról készült filmmel még tartozom, nagy élmény volt az új kamerámmal forgatni, majd az anyagból filmet készíteni, még, ha nem is feltétlen én magam fejlődtem hatalmasat, sokkal inkább a gépparkom, mégis úgy érzem, ez magasan az eddigi legjobb filmem. Ismét fel is erősödött bennem a vágy, hogy főállásban ezzel foglalkozhassak, nemrégiben egy beszélgetésem szummája épp az volt, hogy még egy lapáttal rá kell tennem. Szép és jó, hogy sorjában készítem a filmeket, de a főállásom mellett épp arra nem jut már időm, amitől “kiugorhatnék”, sokkal többet kéne a vállalkozásom üzleti részével foglalkoznom. Nincs még weboldalam, nagyon lassan gyarapodnak a követőim, kéne egy üzleti terv, marketingtevékenység, szponzor(ok), röviden fel kéne már hívnom magamra a figyelmet! Ez az elkövetkezendő időszakom egyik legfontosabb feladata, amellett, hogy közben sorozatban gyártom a filmeket is. Remélem Ti is úgy gondoljátok, hogy ez a film már olyan minőségű, amivel akár szponzoroknál is házalhatok, íme hát:

 

GARDA-TÓ

Legutóbbi utazásom célpontja a Garda-tó és környéke volt. Olaszország legnagyobb tava az Alpok és a Pó-síkság között, illetve Trentino-Alto Adige, Lombardia és Veneto régiók határán fekszik. Barakás bringatúra keretein belül jártuk a környéket 4 napig. Ami elsőre eszembe jut, ha visszagondolok, hogy az egyik legcsodásabb hely, ahol valaha jártam. Hamisítatlan festői környezet, hegyek-völgyek, zöldellő mezők, havas hegycsúcsok, erdei ösvények egy hatalmas tó körül, igazi outdoor paradicsom. Kiváló kikapcsolódás azoknak, akik csak pihenni szeretnének és azoknak is, akik az aktív kikapcsolódást kedvelik. Lehet túrázni, ferrátázni, sziklát mászni, bringázni, evezni, kite-ozni, szörfözni, siklóernyőzni, télen síelni, esténként finom borokat inni és persze pizzát zabálni…

Mi főként a környék bringaútjait róttuk, helyenként murvás szakaszokkal fűszerezve. A szervezők igazán könnyed útvonallal ajándékoztak meg minket, szerintem többet gurultunk lefelé, mint kapaszkodtunk felfelé. Igaz, mint minden ilyen úton, itt is akadt, akinek még ez is sok volt… 😀 Számomra a kihívást leginkább az jelentette, hogy a túra nagy részén versenyt kellett futnom a mezőnnyel, főként a bringás túrákon az a menet, hogy szökjek és 5-10 perces előnyt építsek ki a mezőnnyel szemben. Aztán ha találok egy jó helyet, gyorsan kipakolom a cuccokat, felállítom az állványt, beállítom a kamerákat, ideális esetben mindet el is indítom, felveszem a 10-20 másodperces snittet, gyorsan visszaszórok mindent a táskába, és sprintelek utánuk, majd kezdődik a szökés előről… Mégha számomra ezeken a túrákon nincs is igazán fizikális kihívás, hát csinálok belőle… 😀 Imádom 🙂 Esténként átnézem a felvételeket, aztán lazításképp jöhet az elmaradhatatlan csapatösszetartás, sztorizás.

Ez a túra számomra azért is különleges volt, mert végre terepen is kipróbálhattam az új kamerámat, régi vágyam volt már, hogy ne csak a kis GoProkkal szerencsétlenkedjek, hanem igazi filmes élményt nyújtó felvételeket is készíthessek. Úgy érzem jól vizsgáztunk mindketten, a kamera remekül működött én pedig nem bénáztam, véleményem szerint remek felvételeket készítettem. A napokban el is készül a film az útról, természetesen azt is megosztom majd. Addig is, néhány fotóval alátámasztom, miért szerettem bele annyira ebbe a környékbe (is).

 

 

IMG_0400 IMG_0502 IMG_0544 IMG_0582 IMG_0616 IMG_0691 IMG_0725 IMG_0808 IMG_0838 IMG_0863 IMG_0866